Nemrég részt vettem a végtagok nélkül született Nick Vujicic motivációs tréner előadásán. Sok gondolatot ébresztett bennem az élet értelméről, értékéről, a boldogság eléréséhez vezető útról. Ezeket szeretném most megosztani veletek.
Az előadás előtt a Nem adom fel! Egyesület fellépését láthattuk, hallhattuk, a kisfilmjükben pedig bepillantást nyertünk abba a kávézóba, amelyben minden dolgozó valamilyen fogyatékossággal él. Az ember a napi munkahelyi robot közben nem gyakran érzi azt, hogy micsoda csoda, hogy dolgozhat, fenntarthatja magát a társadalom hasznos tagjaként. Ezeknek az embereknek ez ragyog az arcukon. A végtelen hála, hogy dolgozhatnak. Hajlamosak vagyunk folyton panaszkodni és csak a negatívumokat sorba rendezgetni, „kevés a fizu”, „hülye a főnök”, de eszünkbe se jut, milyen lehet úgy élni, hogy másokra vagyunk utalva. Természetes, hogy dolgozni kell, néha felsóhajtunk, igazságtalan, hogy dolgozni kell, mikor másoknak csak dől a pénz, közben a munkanélküli lét végtelen kiszolgáltatottságának az érzése meg sem fordul a fejünkben.
Az élet, mint érték
Nick keresztény értékrendet képvisel és hirdet. És ebben a keresztény meggyőződésében végtelenül hiteles. Bizonytalan voltam a vallási vonulatot illetően. Annyi álszenteskedéssel, keresztény mázba belemártogatott hiteltelen emberrel van tele a világ, hogy kételyeim voltak azzal kapcsolatban, hogy amit Istenről és saját meggyőződéséről hirdet, vajon engem megérinthet-e, mint nem vallásos családban felnőtt embert. Nick olyan természetességgel, olyan humorral tartotta az előadását, hogy eloszlottak a kétségeim. Saját történetein keresztül világított rá arra, hogy mennyire értékes az élet, ha tudjuk értékelni.
Az egyik kedvenc történetem az volt, hogy elmesélte, hogy gyermekkorában egyik társával focizott a kertben, aki nekirúgta a pici lábának a labdát (Bal oldalon a végtagja helyén egy apró lábfej van két lábujjal), amely ettől megrándult. 3 hétig nyomta az ágyat miatta, és először érezte magát mozgásfogyatékosnak! Micsoda igazság az, hogy az ember nem tudja értékelni azt, amilye van, csak ha elveszíti. Emberi természetünk a jövőt pásztázza, hogy lehetne jobb, könnyebb, hogy lehet több pénz, nagyobb siker, távolabbi kirándulás stb. Hogy mi van most, azt csak akkor tudjuk értékelni, ha valamiért elveszítjük. De akkor a jelenből már átkerül a múltba. Ugrálunk az idődimenziókban, hajtva mindig egy új célt. Ilyenné váltunk ebben az anyagias, fogyasztói világban. Én magam sem vagyok ebben kivétel, sokszor figyelmeztetnem kell magam a jelen tudatos átélésére. Éppen ezért szeretek ilyen embereket hallgatni. Velük megáll az idő.
Szeretet és alázat
Az alázat szót sokáig olyan negatívnak értelmeztem. Azt gondoltam, az alázat behódolást, önmegadást jelent, na én arra nem vagyok hajlandó! Ma már kicsit átalakult számomra a szó jelentése. Kicsit összeolvadt a hála fogalmával. Hálásnak lenni az életért, a pillanatért, azért, amink van. A hálából fakadóan alázatosan – véletlenül sem megalkuvóan – hanem ezt a csodát, ezt az adományt szem előtt tartva értékelni, tisztelni a környezetünkben élőket. Vagyis ennek a hálának a birtokában nagyképűség helyett odafordulással, agresszivitás helyett kedvességgel viszonyulni a világhoz – hogy nagyon leegyszerűsítsem.
A szeretetet nem kell magyarázni. A világon a leghatalmasabb erő. Sajnos sokat félnek tőle. Sokan nem tudják átadni a saját valójukat, lelküket másoknak, mert saját magukkal sem tudnak őszinték lenni és nem is szeretik önmagukat. Korlátok, félelmek, előfeltevések irányítanak sokunkat. Az önmagával rosszban levő nem lehet boldog senki mellett. Ha egyedül boldogtalan valaki, nem tud kettesben lenni önmagával, hogy tehetné valaki más boldoggá? Hiszen a hiba az ő készülékében van, adhat neki akármennyi szeretet egy külső erő.
Záró gondolat
Ahogy Nick mondta az előadásában (nem szó szerint idézem): ha Isten nem tesz csodát veled, te magad légy a csoda! Hiszen azon múlik a boldogságunk, hogy hogyan állunk önmagunkhoz és a minket körülvevő dolgokhoz. Mindenki születik valamilyennek. Mindenkinek vannak jó és kevésbé jó tulajdonságai. De nem az határoz meg minket, hogy milyen lapokat osztott az élet, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Hagyjuk, hogy az álmainktól visszatartsanak a félelmeink, vagy vállaljuk a kudarcokat is, és addig próbálkozunk, míg célba nem érünk? Ha legyőztük a korlátainkat, ha megvalósítjuk az álmainkat, akkor tanuljuk meg igazán tisztelni és szeretni önmagunkat.
Amennyiben érdekelnek hasonló cikkek, iratkozz fel az Életfűszerező Magazin hírlevelére az oldal alján, ugyanis a későbbiekben még több olvasmánnyal jövök családdal és önismerettel kapcsolatos témában.