Nyáron valahogy sikerült ugyanarra a napra szerveződnie az általános iskolai és a gimis osztálytalálkozómnak, de aznapra már volt fix programom, így nem mentem. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudok menni, de aztán elgondolkodtam, hogy igazából mit is tudnék mesélni? A kórházas kalandjaim valószínűleg untatnának mindenkit, aki nem az egészségügy vonzáskörzetében dolgozik/tanul, azon kívül meg max azt tudom elmesélni, hogy hol voltam nyaralni. De érdeklődő kérdéseket ezek után nem sokat kapnék.
Több barátnőmmel beszélgettünk a dologról, akik még szintén tanulnak és arra jutottunk, hogy mivel se diplománk, se férjünk, se gyerekünk, nem igazán tudunk felmutatni semmi közérdeklődésre számot tartó dolgot. Így igazából nem is olyan nagy veszteség, ha majd csak a következő alkalommal megyek, addigra legalább diplomám már tuti lesz! 😉 (A többiek, akikkel kiokoskodtuk ezt, egyébként elmentek és nagyon jól érezték magukat.)
Tudom, hogy ez nagyon szomorúan hangzik, de gondoljunk csak bele! Vannak a „nagy mérföldkövek” (ezeket szoktuk megosztani a közösségi médiában), amikre mindenki kíváncsi, de a köztes eseményekre már nagyon kevesen. Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy kicsit beszéljünk arról, hogy mit tartanak a kívülállók teljesítménynek és mi az, ami valójában az.
A nagy „mérföldkövek”…
…mint egy diploma, vagy egy díj, egy olimpiai aranyérem. Nem érts félre, nem azt mondom, hogy ezek önmagukban nem számítanak. Nagyon is számítanak és légy büszke, ha nyersz egy kitüntetést vagy elvégzed a sulit, viszont ezek valaminek a végeredményei. Ahhoz, hogy olimpikon legyél, nem elég csak ülni és azt képzelni, hogy egyszer ott állsz a dobogó tetején. Ugyanez a helyzet a diplomával is vagy bármilyen szakképesítés megszerzésével. (A diplomával fogok példálózni, mert per pillanat abban vagyok nyakig benne, de nyilván nem csak arra vonatkoznak a leírtak!) Az odavezető útról viszont hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Az út
Ahogy az előbb is mondtam, az eredményért tenni kell. Viszont ez sokkal kevésbé látványos, mint maga a cél. Hajlamosak vagyunk beleesni abba a hibába, hogy amíg csak a célért dolgozik valaki, egyszerűen csak tudomásul vesszük, hogy majd valamikor meglesz az áhított végeredmény és kész. Pedig az egész nem más, mint apró lépések sorozata és ezek az apró lépések nélkül sosem érünk célba. Saját magunkhoz is sokszor így viszonyulunk. (Én legalábbis biztosan.)
Viszont, ha jobban belegondolsz: nem érsz el minden nap apró célokat azért, hogy eljuss a végére? Nem kell letenni minden vizsgát, hogy megkapd a diplomád? Dehogynem! Például, ha elindulsz a boltba, sosem fogsz tudni kenyeret venni, ha egy lépést sem teszel a bolt irányába – csak, hogy egy nagyon primitív példával éljek.
De akkor ezek miért kevésbé érdekesek?
Szerintem azért, mert abba nem szeretünk belegondolni, hogy valami sok lemondással, fáradozással (közben esetleg csalódással) jár. Csak képzeld magad elé a dobogón álló sportolókat! Mi az első, ami beugrik, amikor rájuk nézel? Nem hiszem, hogy az edzések miatti hajnalban kelések, hanem az, hogy milyen jó lehet ott állni, nyakukban az éremmel.
A nehézségekre általában nem vagyunk kíváncsiak. Sokszor panaszkodásnak tűnik, amikor valaki elmondja, hogy sok a tanulnivalója, mert mindjárt itt a vizsgaidőszak, vagy, hogy már megint korábban kellett kelnie, mint a nagy többség, mert edzése volt. Ilyenkor szokott jönni az a kérdés, hogy „oké, de azt akartad, nem? Te választottad ezt a szakot, te szeretnél érmeket nyerni. Ez ezzel jár.” Ez így igaz, ezzel jár, csak szerintem nem lehet ennyivel elintézni, hogy ezzel jár.
A színfalak mögötti munka sokkal fontosabb, mint a felszínre hozott eredmények! Hiszen ezek nélkül nem lenne, amit a végén felmutass. Éppen ezért légy nagyon büszke a mindennapokban elért apró eredményeidre! Lehet ez csupán annyi, hogy ma is megírtam a házimat vagy haladtam a tételekkel, elmentem edzeni! Az legyen a fontos, hogy magadhoz képest előrejutottál vagy sem.
Szerintem nagyon nem jó taktika, ha azon agyalsz, hogy de a csoporttársaim már egy héttel hamarabb végeztek a vizsgákkal. Lehet, hogy ők más tempóban tanulnak, mint te (én kifejezetten lassú vagyok a nagy többséghez képest, mert mindenen szeretem magam többször átrágni), kevesebb szabadidőt hagytak maguknak, például amíg vizsgáztak, nem jártak sportolni. Összességében fontos, hogy ki mikor végzett? Nem! Fontos, hogy sikerüljön minden? Hát persze, hogy igen! Tudom, hogy ez nehéz, de rengeteg energiát megspórolhatsz, ha ilyenkor ezt megpróbálod kizárni.
De akkor mi is számít teljesítménynek?
Bármi és minden! Minden, ami számodra egy fontos állomás, amiért dolgoztál. Minden, amire büszke vagy (még ha olyan apróságnak tűnik is, mint főzni magadnak egy ebédet – ami szerintem egy nagyon király dolog!). Tényleg a legapróbb dolog is rengeteget számít! Főleg neked!
Ilyenkor dicsérd meg magad (én mindig megveregetem a saját vállam). Az olyan jó érzés! És erősíti benned a tudatot, hogy ma is eredményt értél el!
És ha te kerülsz abba a helyzetbe, hogy neked mesélnek, légy őszintén kíváncsi az apró köztes eredményekre, ne csak a végeredményre!
Tetszett a cikk? Böngéssz a korábbiak között és iratkozz fel a hírlevélre, hogy elsőként értesülj a legújabb írásainkról, podcast epizódokról és mindenről, ami Életfűszerező!
Érdekel a pszichológia? Esetleg Te magad is pszichológus, pszichológus hallgató vagy? Szeretnéd minél több emberhez eljuttatni a tudásodat? Legyél az Életfűszerező szakmai tagja! A részletekről bővebben itt tudsz olvasni.
Kata